BASIC INFORMATIONS IN FOREIGN LANGUAGES | Hungarian_3

zurück zur Übersicht >

Botos Katalin
Merre tart a zászlóshajó?

Ha megkérdezi valaki, mi volt a 90-es évek legnagyobb változása a világban, Közép-Európában 10 emberből 9 nagy valószínűséggel azt válaszolja: a kommunizmus összeomlása.

15 évvel ezelőtt olyan folyamatok indultak meg, amelyek felbomlasztották a szovjet birodalmat, s a szocialista társadalmi rendszer helyett visszaállították a kapitalizmust. A politikai rendszer a demokratikus választásokkal többpárti demokráciává alakult, a magántulajdon deklaráltan a gazdaság alapjává vált. A tényleges helyzet szerint azonban a termelőeszközök zöme Kelet-Közép Európában állami tulajdonban volt. Megkezdődött hát a nagyszabású privatizációs folyamat a korábbi szovjet -dominálta területeken. Az esetleges meditálókat hamar kritika érte, hogy vissza akarják hozni a szocializmust.

A fontolva haladók, az állam szerepvállalását teljesen leépíteni nem akarók maradinak lettek bélyegezve. A politikai hatalom birtokosait azzal vádolták meg, hogy azért akarják kézben tartani a termelőeszközök egy részét és a nagy újraelosztó rendszereket, hogy ezáltal beleszólhassanak a gazdaság ügyeibe, netán saját politikai támogatóik javára. Arról alig esett szó, hogy a változásokat siettetők sem voltak éppen érdekmentesek, s hogy a gazdasági liberalizmus ugyancsak meghatározott érdekcsoportoknak kedvezett: a bennfentes információkkal bíróknak, s a külföldi tulajdonosoknak.

Az átmenet ,- ahogy az időszakot nevezni szokták- minden szellemi energiát lekötött. Alig figyeltünk arra, hogy hová is tartunk.

A kapitalizmus ugyanis korántsem egységes arculatot mutat. Hajlamosak vagyunk a saját földrészünkön, régiónkban történteket világtörténelmi jelentőségűnek tekinteni - mint ahogy valóban erről van szó-, elfeledkezünk róla, hogy nem csak mi változtunk. Hatalmas változások mentek végbe a világban az elmúlt fél évszázadban. S még fontosabb, hogy az ezredfordulót megelőzően újabb karakteres fordulat következett be.

A Nagy Válság hatása

A marxizmus klasszikusainak kis híján igazuk lett. A harmincas évek elején Európa gazdasága romokban hevert. Az olaszok a csődbe menő vállalatok finanszírozására létre hozzák a nagy állami holdingot, az IRI-t, amely végső soron az olasz gazdaság jelentős részének államosításához vezet. Az angolok, franciák a második világháború után államosítanak jelentősebb mértékben, s a felszabaduló gyarmatok jelentős része is az állami tulajdon, az állami gazdasági szerepvállalás segítségével kíséreli meg a felzárkózást. A világ vezető ipari nagyhatalmánál is úgy kiéleződtek az ellentmondások, a túltermelési válság olyan visszaesést eredményezett, hogy a társadalomban a feszültség forrponton volt. Cs. Szabó László munkájában /Franklin Delano Roosevelt/ kortársként rögzítette, milyen megrázkódtatás volt az amerikai polgárok számára, hogy a demokratikus hatalom –amelynek társadalomberendezkedése példaként állott a világ előtt -, a veterán tüntetőkre lövetett !!! Az amerikaiak meghasonlottak önmagukkal. Megoldást kellett találni a mind nagyobb méretű társadalmi morál-csökkenésre is, amelyet a féktelen tőzsdeláz váltott ki. /Még maga az amerikai tőzsde Harvardot végzett elnöke is kétes ügyekbe keveredett!/ Samuel Insull, az Edison Művek tehetséges menedzsere valóságos piramisjáték jellegű vállalatbirodalmat épített fel, amely a tőzsdeláz lehűlésével kisbefektetők százezreit rántotta magával. A kiutat az állami szabályozás intézményeinek felállítása, s a költségvetési politika „bevetése” jelentette. Változatos formában, de az állami tulajdonlás, az állami szabályozás és konjunktúra-szabályozás általános gyakorlattá vált a fejlett világban. A német gazdaság ugyan sajátos utat követett a szociális piacgazdaság kiépítésével, melyben ugyan a versenyszektor államosítása nem jött szóba, de az infrastruktúra, a szociálpolitika és a szabályozás terén hatalmas volt itt is az állam szerepe. Az új közgazdasági elméletek, amelyek az állam erőteljesebb szerepét hangsúlyozták, úgy tűnt, meghódították a vezető kapitalista gazdaságokat és a társadalmat Ahogy Nixon elnök mondta egy negyed század múlva: „Mindannyian keynesiánusok vagyunk.”

De mire kimondta, már véget is ért ez a korszak. A friedmani monetarizmus és a hayeki liberalizmus már úton volt az irányító magaslatok meghódítása felé. Igaz, 1974-ben még fele-fele arányban osztoztak a jóléti kapitalizmus hívei a szabadelvűekkel a sikereken, hiszen Gunnar Myrdal, a szociálisan érzékeny svéd közgazda és Alfred Hayek, a korlátlan szabadságpárti osztrák társadalomtudós megosztva kapta a közgazdasági Nobel díjat, de Hannibál már a kapuk előtt volt.

Rövidesen bekövetkezett a Thacher-i hatalom-átvétel Angliában, s Ronald Reagan győzelme Amerikában. A hivatalos gazdaságpolitika rangjára emelkedett az állam visszaszorítása, mivel – úgy tűnt-, addigra már nem a jólét garanciája, csak a stagfláció forrásává vált a jelentős mértékű állami beavatkozás.

Megindult a privatizáció, dereguláció, liberalizáció világszerte. El akarták söpörni az útból a Nagy Válság hagyatékát, vissza akartak térni a klasszikus kapitalizmus alapeszméihez, a teljes vállalkozói szabadsághoz, s a termelési tényezők korlátozás-mentes áramlásához.

Egyáltalán nem „lógott ki a sorból”, hogy 1989 után Kelet-Európa is erre az útra lépett. Igaz, itt sokkal mélyebb változásokról volt szó, hiszen nem csak a gazdaság, de a teljes társadalmi berendezkedés demokratizálása volt a cél.

Mondhatjuk, hogy a viharos kilencvenes években párhuzamos gazdasági forradalom mentek végbe a világ keleti és nyugati felén, amelynek eredője egyfelé mutatott, még ha kiváltó okai némiképp különböztek is. Mindkettő az állam visszaszorítását, a magángazdaság versenyképesebbé tételét célozta. Azzal a különbséggel, hogy a versenyben súlyosan lemaradt Kelet Európában ennek a teljes intézményi hátterét újra meg kellett teremteni, mivel a kommunista tervgazdálkodás teljesen elsorvasztotta a piac intézményeit. S ha már kopírozunk, akkor másoljuk a lehető legjobb példát - a sikert sikerre halmozó amerikai gazdaság berendezkedését!

Arról azonban nem sok fogalmunk volt, hogy milyen változások mentek végbe a kapitalizmus zászlós hajójában, Amerikában a kilencvenes években . Milyen kapitalizmust hoztak létre a velünk párhuzamosan zajló folyamatok az amerikai gazdasági és társadalmi rendszerben, amelyhez mi éppen hasonlítani akartunk, hiszen nyilvánvalónak látszott sikeressége. Milyen valójában a mai kapitalizmus, milyen Amerika, amelyhez közelíteni szeretnénk?

Fecseg a felszín …

Milyen a modern Amerika? Egy szóval azt mondhatjuk: Sikeres. Madártávlatból, messziről ez látszik, s mérhető mutatók minden kétséget kizáróan igazolják. Az USA sikerrel vette az új technológiai kihívásokat. Élen jár az új gazdaságstruktúra kiépítésében: a feldolgozóiparban az összes munkások alig 14 %-a dolgozik. A szolgáltatások, ezen belül a korszerű, tudás-alapú szolgáltatások aránya itt a legmagasabb az ágazati szerkezetben. Egy főre jutó GDP-je másfélszerese az európai és a Japánban mért értéknek. Foglalkoztatási mutatói messze kedvezőbbek, mint Európáé, az állam részaránya a GDP-ből lényegesen alacsonyabb, mint a másik két hatalmi centrumban. A versenyképesség szempontjából oly nagy súllyal latba eső adó- és járulékterhek is kisebbek. Sikeresen vészelte át a 80-as évek recessziós jelenségeit, s majd két évtizeden át folyamatos növekedést produkált. Már-már úgy tűnt, a kapitalizmus természete megváltozott: vége a ciklikus ingadozásoknak. Igaz, voltak az Egyesült Államok gazdaságának is árnyoldalai: a jelentős költségvetési deficitek és a felhalmozódó adósságállomány, a fizetési mérleg krónikus hiánya. Mivel azonban finanszírozási nehézségek nem akadályozták a fenntartható növekedést – rengeteg a világgazdaságban a biztonságos befektetést kereső, USA-n kívül lévő dollár- , ezekről hajlamos a külső szemlélő elfeledkezni.
A belgazdasági politikában azért e kérdések napirenden voltak. Nem csoda, hogy a Clinton-kormányzat célul tűzte a költségvetési hiány csökkentését, s el is érte azt. Az is igaz, hogy a Bush-érában ez egy-kettőre leolvadt, s ma megint a hiány foglalkoztatja a makro-közgazdászok jelentős részét.

A fantasztikus kilencvenes évek fejlődését és az azon alapuló illúziókat azonban szertefoszlatta „az IT-business” lendületének megtörése. Az a reménység, hogy nem lesznek a továbbiakban válságok, hiszen a modern technika lehetővé teszi a készletállomány naprakészebb figyelését, s így a ciklikus túltermelések megakadályozását, semmivé vált. Komoly, súlyos recesszióba került az amerikai gazdaság, amit botrányok sorozata kísért.

Hallgat a mély …

Történelmi fordulat ment végbe a világban a technológia fejlődésével. Az alapvetően munkára épült gazdaság immáron tőkére és munkára épült fel Amerika a New Deal után egy nagyobb vagyoni és jövedelmi egyenlőség felé mozdult el. J.A. Ryan egy 1935-ben publikált művében három fő hibát állapított meg az amerikai kapitalizmusban: a bérek nem elegendőek a megélhetéshez, túl nagy a szegények és gazdagok közötti vagyoni különbség, s a tőketulajdon erősen koncentrálódik. Ez utóbbit tartotta a legnagyobb problémának, „mert az egész rendszer stabilitását veszélyezteti” /Alford- Naughton, 277./ Hilaire Belloc 1936-ban rámutatott, hogy ha „a gazdasági szabadságot helyeseljük, akkor célunk a tulajdon helyreállítása kell , hogy legyen Olyan politikai és gazdasági reformokat kell kidolgoznunk, amelyek a tulajdont egyre jobban szétszórják, mígnem a kellő mennyiségű termelőeszközt birtoklók nem lesznek elég sokan ahhoz, hogy meghatározzák a társadalom arculatát.” /Alford-Naughton, 285.o./ Csak a tulajdonnal bíró ember mondhatja magát viszonylagosan szabadnak, hiszen van némi „kitartása”, hogy ne kelljen a munkapiacon magát minden körülmények között, akármilyen diktált feltételek mellett „eladnia”. Máskülönben a tőke alkuereje mindig erősebb lesz, s a kizsákmányolás fokozódik. Ezen azt értjük, hogy az új értéken való osztozás mindig a tőke javára történik meg.

A hetvenes évektől azonban jelentős változások következtek be. Megindult a jövedelmek határozott differenciálódása. Ez ugyan a Clinton-érában kissé mérséklődött, de azt követően tovább folytatódott. Az utóbbi évtized gazdasági növekedéséből gyakorlatilag csak a családok felső 5 %-a részesedett- állapította meg Robert Freeman 2004.-ben.A 70-es évek eleje óta a leggazdagabb 1% jövedelme megduplázódott, miközben a népesség 80 %-ának családi és háztartási jövedelme stagnált , vagy csökkent. A Munkaügyi Hivatal adatai szerint 1970-1994 között az átlagos órabér az infláció figyelembe vételével 8dollár 3 centről 7 dollár 40 centre csökken A 90-es években a termelékenység 7%-kal nőtt a bérek és juttatások viszont csak 1%-kal. J.Annable, a Chicagoi First National Bank közgazdásza szerint „annak vagyunk tanúi, hogy a jövedelmi újraelosztás terepe nyílegyenesen tevődik át a munkáról a tőkére.” /Alford, Naughton 276.-278. o./ 1973 óta Amerika szegényei még szegényebbek lettek. A jövedelem-különbségek nem olyan súlyosak, mint Latin Amerikában, de jóval nagyobbak, mint akár Kelet-Ázsiában akár az európai demokráciákban. /Stiglitz, 2004 34.o/ Aki szegény a gazdag Amerikában, az a jövedelmek szétszakadása következtében szegényebb, mint az átlagosan ötven százalékkal alacsonyabb GDP-t fölmutató európai országok csoportjában…Ennek oka és magyarázata többek között az amerikai szociális háló viszonylagos fejletlensége, a nyugdíj- és egészségügyi biztosítások nem-teljeskörű kiépítése. 1973 és 1994 között a nyugdíjbiztosítottak aránya az USA-ban 62%-ról 46%ra csökkent… A Pázmány Péter Katolikus Egyetem gazdaságtörténészeinek nemzetközi összehasonlításai szerint az USA egészségügyi intézményrendszerének hatékonysága sok kívánnivalót hagy . Valóban megdöbbentő, hogy a világ legfejlettebb gazdaságában az egészségügy hatékonysága milyen alacsony: az erre fordított költségek a GDP csaknem egy-hetedét teszik ki, s mégis rosszabb egészségügyi állapotot biztosít a rendszer- átlagosan-, mint a felét, harmadát a GDP-jük arányában erre költő országokban. Ami figyelemre méltó, hogy e szférát a többi fejlett országban az állam részleges vagy teljes körű szerepvállalásával, míg Amerikában döntően piaci alapon szervezték meg.

Biztos, hogy ez a követendő példa a világ minden országa számára?

A makrogazdasági adatokból jól látható, hogy Amerikában többet dolgoznak az emberek, mint Európában.1992-ben egy átlag amerikai körülbelül egy hónappal dolgozott többet évente, mint egy európai- holott 1973-ban még körülbelül ugyanakkora volt a munkaterhelésük. Mondhatjuk tehát, hogy nem sóvárogni kell itt, az ”Édentől keletre” az amerikai átlag-életszínvonal iránt, hanem növelni kell az aktivitási rátát, s intenzívebben kell dolgozni. / Mellesleg erre Amerikában az is kényszerít, amit a társadalombiztosításnál tapasztaltunk: aki kiesik a munkából, az gyakorlatilag nem tudja megfizetni a költséges magánbiztosítást, s így juttatások nélkül marad./ Igaz ugyan, hogy az alacsonyabb amerikai járulékteher- ami a kötelező társadalombiztosítás alacsony szintje miatt lehet kisebb, mint Európában – jó az amerikai vállalkozóknak, versenyképesebbé teszi őket, de vajon jó-e a munkavállalóknak- különösen, ha éppen kiesnek a munkából? Az amerikaiak magasabb átlag-életszínvonalat, de alacsonyabb életminőséget érnek el. Cél ez Európa számára is? Vagy esetleg a globalizáció miatt: kényszer?

A bérek széthúzódásánál azonban meg kell állnunk egy pillanatra. Itt nem csupán magáról a differenciáról van szó. A top-menedzserek fizetése ugyanis csillagászati magasságokba szökött. A Wall Street Journal 1996. április 11.-i száma szerint a menedzserfizetések négyszer olyan gyorsan nőttek, mint az átlagbérek, de a vállalati profitoknál is háromszorta gyorsabban emelkedtek.
Itt valami új, valami olyan többlet van, ami megérdemel egy kis átgondolást.

Kié Amerika?

„Talán itt az ideje, hogy feltegyük a kérdést, amely elől a modern liberalizmus mindig is kitért: kié Amerika?”- fogalmazza meg a problémát W. Greider. / Alford- Naughton, 278.o./

A törekvés ugyanis, hogy Amerika polgárai minél nagyobb számban váljanak tulajdonossá, az ezredfordulóra valósággá vált. Több mint a lakosság 50%-a rendelkezik részvényekkel. A „népi kapitalizmus” különböző intézményes formákon keresztül realizálódott: munkavállalói résztulajdonosi programok, részvényekbe fektető nyugdíjalapok, netán közvetlen részvényvásárlások útján. Vannak olyan becslések, amelyek szerint a részvénytulajdonlás nem több mint a lakosság 30 %-ára terjed ki. Minden esetre az igaz, hogy a tulajdonosi kör kibővült. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a tulajdonosok mindegyike azonos befolyással rendelkezik tulajdonára – hiszen a kistulajdonosok csupán elszenvedik, vagy élvezik részvényeik érték-alakulását. Sőt, a 90-es évek fejleményei csak megerősítették azt, amire már a jeles közgazdász, Schumpeter a harmincas években, majd Galbraith az ötvenes-hatvanas években utalt. A modernkor igazi tulajdonosai a menedzserek. Legalább is, gyakran ők gyakorolják azokat a stratégiai rendelkezési jogokat, amelyek a tulajdonosi mivolt lényegét adják. Természetesen, a modern részvénytársasági formában a tulajdonosi közösség- a közgyűlés- jóváhagyása szükséges ezekhez- de a közgyűlés az esetek jelentős részében rábólint az ügyvezetés javaslataira. Mindaddig, amíg a részvények értéke megfelelő, netán emelkedik, a menedzsmentnek aligha van aggódni valója. A 90-es évek tőzsdei szárnyalása idején nagylelkűek voltak a közgyűlésen a tulajdonosok, és jóváhagyták a CEO-k, azaz a top-menedzserek nagyvonalú honorálását. A részvényopciók bevezetésével azt hangsúlyozták, hogy a tulajdonosi érzület erősítésével mindenki nyerni fog: a régi részvényesek azért, mert a tulajdonossá váló menedzserek még jobban érdekeltek lesznek a cég sikerében. Ami, tegyük hozzá, messze nem csak rajtuk múlik, hanem csapatmunka eredménye. Mégis, a vállalatvezetés elfogadtatta, hogy a top-menedzserek honorálása az átlagjövedelmeknek akár négy-ötszázszázszorosa is lehet!! Az amerikai menedzserek sokszorosát kapják annak, amit európai vagy japán megfelelőik zsebre tesznek. Japánban az ügyvezető fizetése az átlagbér tízszerese, Angliában 25-szöröse. Amerikában az elmúlt évtized alatt 85-szöröséről az 500-szorosára változott.

Hogy ezt mi tette lehetővé? Gyakorlatilag a külső körülmények. A gazdaság hegymenete, a részvény-árfolyamok emelkedése, amit számos tényező segített. A pénzügyi szektor érdekeltsége, az un. kreatív könyvelés gyakorlatának elterjedése, a tulajdonostársak rövidlátó szemlélete. Akik azt hitték, a buborék a végtelenségig nő, s a fellendülés végtelen folyamat. Nem zavarta őket, hogy a menedzserek társ-tulajdonosokká váltak- hisz az emelkedő árfolyamok révén ők még így is jól jártak. Mivel azonban minden elmúlik egyszer, s minden a végéhez ér, a nagy amerikai csoda is látványos befejezést nyert. Az un. IT-részvények árfolyama 1999-ben zuhanni kezdett, az információ-technikába eszközölt beruházások túlzottnak bizonyultak. A legfejlettebb technika sem tudta megóvni a mohó emberfajt a ciklikus ingadozásoktól. Sokan, sokat veszítettek. De a cég tulajdonosi szerkezete megváltozott. A menedzserek bennmaradtak. Lehet, hogy a cég értéke a reális szinten stabilizálódik- a menedzserek azonban jelentős befolyásoló részesedésre tettek/tehettek időközben szert .Mondhatjuk azt is, hogy a kisrészvényesek számlájára, hiszen nyilván a cég értéke marad/hat/, de az egyes részvények értéke –mivel több tulajdonos között oszlik immár meg- csökkenhet.

Bár azért arra is érdemes utalni, hogy a tényleges irányítás és az ellenőrzés jogi struktúráinak szétválása is szerepet játszik a fenti lehetőségek valósággá váltásában. Különösen, ha a morális indokokat háttérbe szorítja a kemény anyagi érdekeltség. Mert hiszen van a részvénytársaságoknak igazgatósága, felügyelő bizottsága, vagy az ellenőrző szerepre hivatott un. külső igazgatója- de hogyan is kerül az a tagok közé? Általában maga a menedzsment tesz javaslatot személyükre. Az állások a presztizsen kívül jelentős juttatásokkal is járnak, amit bolond lenne elszalasztani a szerencsés jelölt. Így aztán fél szemüket becsukják, ha a vezetés nem csupán előnyös részvény-opciókat, de még – szélsőséges példák esetében - ami a feladatuk lenne kedvezményes hiteleket is megszavaztat magának. .A felügyelők, külső igazgatók nem a részvényesek érdekeit védik, hanem a menedzserekét- és saját magukét… Természetesen, ez nem mindig ilyen látványos , és többnyire- a virágzó üzleti ciklus-szakaszban- látszatra nem ellentétes a részvényesi érdekekkel. Csak akkor derül ki az igazság, amikor a piaci helyzet romlik. De felvethetné valaki: hiszen a részvénytársaságoknak auditáltatni kell magukat! A független könyvvizsgálók majd észreveszik a hiányosságokat! Csakhogy a független könyvvizsgálókat is a közgyűlés választja- valakinek az előterjesztésére. S kinek az előterjesztésére? Hármat találhatunk…. Ezeket a rendkívül jövedelmező üzleteket ugyancsak nem passzolhatják el az auditorok- mindaddig, amíg a könyvelt értékek láthatóan nem szakadnak el a valós tényektől. Amíg –úgymond- a szakmai szempontokkal nyíltan nem ütközik a dolog. Rejtve persze már régen megtörtént ez az elszakadás, de amíg nincs egy lefelé irányuló részvénytrend, addig nem derül fény az igazságra.

Kovetkeztetések

Ha nagyon élesen akarunk fogalmazni, akkor azt mondhatjuk, hogy a hagyományos kapitalizmus, amelyben munkavállalók és tőkések voltak, -akárhogy is indokolta az elmélet a fennálló viszonyokat a termelési tényezők „hozadékával”- a munkások kizsákmányolásán alapult Ezért alakult ki olyan jövedelem-hiány a mikroszinten lenyomott bérek következtében, amely végül is a válsághoz, túltrmeléshez vezetett a harmincas években. Ezért foglalt határozottan állást a katolikus társadalmi tanítás a Rerum Novarum enciklika megjelenése óta számtalanszor az igazságos bér mellett, amely feltétlenül tekintettel kell, hogy legyen a munkás méltóságára és családi körülményire- önmaga művelését, családja eltartását is lehetővé kell tegye.. Hangsúlyozta, hogy ezért a munkásoknak érdekvédelmi szervezeteik révén joguk van küzdeni, s hogy az állam köteles olyan „gazdasági alkotmányt” adni a piaci szereplőknek, amely a méltányos jövedelem-eloszlást garantálja.

A modern kapitalizmus azonban már nem a tőkés és bérmunkás kizárólagos ellentétpárjára épül. A mai viszonyok között a munkavállalók esetleg maguk is részvénytulajdonosok saját vállalatukban - hiszen számos ilyen program is működik-, vagy megtakarításaikat más vállalatok értékpapírjaiban tartják.

A mai polgárok nagy része egyszerre tőketulajdonos-ha kisebb mértékben is- és egyben bérből és fizetésből élő személy. Így aztán gyakran kettős csatornán keresztül fosztatnak meg az általuk teremtett érték méltányos részétől. Ha nem a saját vállalatuk részvényei esnek, akkor a nyugdíjalapjaik által tulajdonolt részvények értékvesztésén keresztül. Amerikaiak milliói bizalommal fektették a kilencvenes években megtakarításaikat részvényekbe- s az ezredfordulón az egyéni megtakarítások számláiról 8500 milliárd dollár „tűnt el”!!! Ez az összes e formában megtakarított érték egy harmada!!! / Adataim alapvetően J. Stiglitz legfrissebb munkájára támaszkodnak: a „The Roaring Nighties” című, 2004-ben kiadott könyvéből származnak. Joseph Stiglitz, a Világbank volt alelnöke, a Clinton kormányzat Gazdasági Tanácsadó Testületének volt elnöke, a Columbia Egyetem professzora, a Nobel –díjas tudós feltehetően kellően hiteles forrásnak tekinthető. Számos más szakember is utalt azonban effajta jelenségekre – melyekhez hasonlóakat kis igyekezettel hazai környezetünkben is megfigyelhetünk.. /

Mondhatjuk, hogy az árfolyam-esések csak a felfújódott papirosprofitokat tüntetik el, s ez valójában helyes, és kívánatos. Se több, se kevesebb érték nem lesz a pénzügyi „lufballon” kipukkanásával, mint amennyi valóban megtermelődött. Minden tulajdonos veszít- de csak azt, amije nem is volt soha.

Idézhetjük ezt az érvelést, de nem fedi a teljes igazságot. A vesztesek mellett vannak ugyanis nyertesek is Tipikus nyertesek a menedzserek, akik végül is ölükbe hullott ajándékként kapták a bónuszokat. Ezen részvények értéke is zuhant, kétségtelenül, de még mindig a szerencsének tudható be, hogy a kedvező trendek alapján egyáltalán megkaphatták a társ-tulajdonosi jogokat a többi tulajdonostól /a közgyűléstől/. Nyilván „keményen megdolgoztak érte”. A hozzáértő azonban tudhatja, hogy a szabályozási környezet, az egymásra rímelő vezetői-banki-auditori érdekek és a részvényesek rövid távú szemlélete együttesen a forrása az így szerzett vállalatvezetői vagyonoknak.

Senki nem irigye a menedzserek munkája gyümölcsének. Távolról sem- amennyiben tényleges munka áll mögötte. Ha ügyeskedés, ha a szabályozás hiánya, ha a morál végtelen mélyre süllyedése, akkor nem szabad véka alá rejteni a kritikát. Felelősek vagyunk környezetünkért, jövő generációknak átadott értékrendeinkért. Nem állhatunk a Wall Street mellé a Silicon Valley ellenében - hogy Stieglitzet idézzem.

Igazságosabb és testvériesebb világra van szüksége a társadalomnak. / Tudatosan használom a Magyar Katolikus Püspöki kar körlevelének címét. / Az amerikainak is, s hát még a magyar társadalomnak!. Olyan szelídebb arcú kapitalizmusra vágyunk, - talán nem is ezt a nevet kellene adni neki – amelyben nem farkastörvények uralkodnak, hanem a munka, és a megszolgált tulajdon tisztelete. Ahol a tulajdon kötelezettségeket is jelent a közjó irányában. Ahol a jogokkal élni, és nem visszaélni lehet. Amelyet talán szociális piacgazdaságnak nevezhetünk.
Csak még azt kell kidolgozni, hogyan valósítható meg ez a rendszer a globális gazdaság viszonyai közepette.

Hivatkozások:
J. Stiglitz: The Roaring Nighties. Norton Paperback , London, New York ,2004
H. J. Alford OP.-M. J.Naughton: Management, ha számit a hit. Kairosz, Budapest, 2004